Demjén Zoltán: Lágernapló
2008-11-15 12:40:00
Demjén Zoltán 1924. június 24-én született Bátyúban. Édesapja a vasúton dolgozott, édesanyja a háztartást vezette. A család közben gazdálkodott is. Hatan voltak testvérek. A gyilkos gyermekkór, a torokgyík négyet elragadott. Ketten maradtak életben: Vilmos és Zoltán.
Elemi iskolai tanulmányait Bátyúban végezte, 1935–1944 közt a Beregszászi Gimnázium tanulója. 1944-ben érettségizett.
Húszévesen megjárja a poklok poklát, a lágert. Osztozik a kárpátaljai magyar férfiak sorsában. 1944. november 18-án jelentkezik a három napos munkára. Elhiszi a hatalom ígéretét. Segíteni akar, tenni szeretne az itt élő magyarokért. A három napból néhány nap kivételével három év lesz. 1948. július 15-én szabadul.
Tervezett pályája kettétört, lelkész akart lenni, népének oktatója... Ezért is választotta a tanítói pályát, hogy e maroknyi magyarság oktatója lehessen. Becsületes, odaadó, oktatói és nevelői tevékenységéért többször részesült dicséretben.
Demjén Zoltán 1987-ben Beregszászba, 1995-ben Magyarországra települt át. Az alábbi visszaemlékezés a fogolytáborban eltöltött napokról számol be. Hosszú rábeszélés után írta meg viaszemlékezését, korábban nem beszélt az ott történt eseményekről. Nem értette, hogy soha se volt katona, mégis hadifogoly lett.
1944. október 25-én az orosz és ukrán csapatok elfoglalták Bátyút. A csapatok parancsnoka felolvasta Sztálin utasítását, hogy november 18-án reggel 18 évtől 50 éves korig a férfiak jelentkezzenek a Lónyay kastélyban háromnapi élelemmel. Minden férfinak felesége, vagy az ifjak édesanyjai lázasan készítették a hátizsákokat, sírva mondogatták, hogy sohase látunk benneteket. Férjek, édesapák vigasztalták az édesanyákat, a családtagokat, hogy három nap nem sok, kibírjuk mindannyian.
A régi típusú házunkban a tisztaszobát orosz katonatisztek foglalták le, két GPU-s tiszt. Nem siettem a csomagolással, azt gondoltam, kedvezményben részesülök, jobban mondva felmentésben, mivel a tisztek nálunk vannak elszállásolva. Édesapám csak mondta, hogy valahová utazzak el, vagy rejtőzzek el, mert elvihetnek.
Édesanyám és én úgy határoztunk, hogy maradok. November 17-én reggel hét órakor az egyik GPU-s tiszt mondta: „Holnap, vagyis 18-án, neked is jelentkezni kell a kastélyban három napi élelemmel.” Édesanyám keservesen sírt, beteg lett, amúgy is szívgyenge volt. Így az unokanővérem, Irén készítette el az élelmet. Elköszöntem anyámtól, apámtól, unokanővéremtől, a szomszédoktól. Három nap múlva visszajövök, vigasztaltam szüleimet. Hátizsákkal kimentem az utcára és elindultam szomorúan a Lónyay kastély felé. Sok gondolat megfordult a fejemben: három napból nem lesz-e több? A kastélykertben a falubeliek csodálkozva fogadtak: „Neked is kell jönni, hiába laknak nálatok az orosz tisztek?” Lehajtottam a fejemet és azt mondtam: „Igen. Látjátok. Itt vagyok.” Az egyik szomszéd, Ferenc, megszólalt. „Ne búsulj, Zoli, három napot kibírunk.”
Esteledett, a kastély körüli házakból gyenge fény szűrődött ki. A ház ajtaja be volt zárva, a családtagok, édesanyák, testvérek a kastélyudvaron sírás közepette búcsúzkodtak a család férfi tagjaitól. Az unokanővéremtől én is elbúcsúztam, és könnyes szemmel mondtam neki, hogy nyugtassa meg szüleimet: „Rövidesen visszatérek.”
Kilépett a kastélyból egy őrmester, puskatussal elzavarta a kísérőket az udvarról, minket pedig beterelt, mint a barmokat. Kicsi szobában állva kellett az egész éjszakát átvirrasztani. Megvárni a délutánt, amíg a többieket felhurcolták a kastélyudvarra. Délután négy órakor az udvaron ötös sorba kellett sorakozni. Katonai kísérettel kimentünk az állomásra. Hárman voltunk bátyúiak: Nyeste Ferenc, Mészár Géza és Demjén Ernő.
Tehervagon platformján utaztunk Beregszászba. Itt az adóhivatalban volt a gyűjtőtábor (a mai 5. számú ukrán iskola). Az éjszakát virrasztva töltöttük el, egyesek már ott megkapták a tetűt.
Reggel korán ötös sorba kellett állani, gyalog mentünk Szolyvára, géppuskás katonák kísértek. Ha kilépett egy is a sorból, az már nem kelt fel az utca porából. Szolyván megpihentünk. Két nap múlva indultunk. Fogságba esett emberek haladtak hosszú sorban Uzsok felé. Mikor elértük a régi magyar-lengyel határt, mindannyian levettük sapkáinkat, kalapjainkat.
Szemünkből kicsordult a könny. Vajon visszatérünk-e szülőfalunkba, vagy ott pusztulunk el? Vigasztaltuk, biztattuk egymást, mint cigány a lovát. Sütött a nap enyhén a fejünk felett. Szomjúságunkat oltotta a patak vize. Mikor Sztarij-Szamborba érkeztünk, a foglyok többsége már vérhasban szenvedett. Magas láza volt mindenkinek, félre beszéltek. Reggelre már elköltöztek a másvilágra. Jeltelen sírban aluszszák örök álmukat Szamborban.
A tábor főorvosa, orosz nemzetiségű, jött az ápolónővérekkel, megvizsgálták a foglyokat. Aki már jobban bírta magát, kiírták a további utazásra.
1945. január közepén reggel jöttek az őrök és kiabálták: „Sztanovisz po pjáty!” Vagyis ötösével sorakozz! Kikísértek minket a szambori állomásra. Befutott a három szerelvény, egy vagonba betuszkoltak legalább hatvan-nyolcvan embert. Zsúfoltan állva elfoglaltuk helyünket. A vagonban dermesztő hideg volt. A 20-25 fokos hidegben egyesek a vagon falához fagytak.
A vagonokba sós ételt adtak be. Mindenki még szomjasabb lett, csak úgy ájuldoztak az emberek a szomjúságtól. A deres vagon belsejét nyaldosták. Mások pedig a vécélyukon havat szedtek fel a sínről, hogy csillapítsák égető szomjukat. Rettenetes látvány volt. Az emberek lázasak voltak. Forró homlokukat a vagon oldalához nyomták. Kétségbeesve tördelték kezeiket.
Néhányan hörögve összeestek és kilehelték lelküket. Fájó érzés volt, amikor nálamnál erősebb unokabátyámat (Demjén József) láttam összeesni, és csak annyit mondott: „Öcsém én már nem térek vissza, mondd meg kislányomnak, feleségemnek, itt a vagonban fejezem be az éltemet.” Lezárta a szemét örökre, kisírt szemmel búcsúztam el tőle „Istenem, adjál neki örök nyugalmat.” Rövid imát mondtam felette.
Azután megállott a vonat, az őr kinyitotta a vagon ajtaját és annyit mondott gúnyosan: „Kaput jeszty? (Van halott?). Így. És így dobáltak ki minden vagonból nyolc-tíz embert: mind halottak voltak. Fiatalokat, középkorúkat és időseket, akik az életnek még tudtak volna örülni, családot alapítani, de a könyörtelen sztálini önkény kiirtotta életüket. Még a tetthelyre se tudtak elérkezni…
(Folytatjuk)
Feljegyezte
Bagu Balázs, Bátyú
Forrás: Kárpátinfo hetilap
