Demjén Zoltán: Lágernapló
2008-11-18 15:45:07
(Folytatás)
A vonat megérkezett Sztalinóba. Az első felét lekapcsolták, a másik fele más irányba ment. Amikor kiszálltunk, egy pár bátyúival találkoztam, akik más vagonban voltak. Ez is hiányzik, az is hiányzik… Fiúk jegyezzük meg a nevüket. A szomszéd községbeliekét is, hogy tudjunk majd beszámolni, hol fejezték be életüket. Levettük kalapjainkat, sapkáinkat, rövid imát mondtunk magunkban. Arra gondoltunk: csak összeszedik a magyarok hulláit és közös sírba eltemetik…
Ismét jöttek az őrök, durván puskatussal sorakoztattak minket. Ötösével álltunk. Ruháink már rongyosak voltak. Indultunk szomorúan, lehajtott fővel. Nemsokára elérkeztünk a láger kapujába. Az őr megszámolt bennünket, egyesével engedett be a keskeny kapun, amelyet köröskörül három méteres magas szögesdrót vett körül. A láger területén barakkok voltak építve, keskeny folyosókkal, nagyobb szobákkal. A szobákban emeletes priccsek, deszkából készült fekvőhelyek voltak felállítva két-három emelettel. Örültem, hogy az alsó priccsre kerültem. Szomszédom egy csongori, 38 év körüli ember volt, „Zsiga bácsi”(Hadar Dániel). A lágernek már voltak lakói, fogságba esett német katonák.
Úgy látszik, leszerelt német katonai lágerbe kerültünk, ahol nem sok civil fogoly volt. Mondtam a szomszédomnak, akinek állandóan könnyes volt a szeme, mert felesége és két lánya siratta a családfőt. Korán reggel bejött egy katonatiszt és kérdezte: „Kto ponyimaet po nimecki”(Ki ért németül?) Felálltam, hogy én értek valamit. Összeszedtem minden tudásomat, az orosz nyelvtudásom teljesen gyenge volt, azért megpróbáltam tolmácsolni, még szerencsére a tiszt lassan beszélt, szinte szótagolva mondta: reggel kapunk bányai ruhát, sapkát, és villanylámpát, s dolgozni fognak a szénbányában. Előbb megfürödnek, reggelit kapnak. Aztán az őr kíséretével elindulnak a szénbánya felé. A csongori bajtársam mondogatta: „Ezek a szénporból emelkedett hegyek hasonlítanak a szőlőhegyekre. Igen, csak ezekről az izzadság könnyeit fogjuk inni, mert nehéz munkánk lesz. Minden veszélynek ki leszünk téve. A jó Isten legyen velünk, vigyázzon ránk”.
Megérkeztünk a bánya bejáratához. A liftben 12-en fértünk el. A liftkezelő bezárta az ajtót. Elszorult a szívem, bányáról csak könyvben olvastam, tanultam az iskolában. Mikor leértünk a 300 méter mélységbe, elágazó folyosókat láttam Jött elibünk egy csoportvezető, elég durván fogadott bennünket Ezt mondta „ Velem jön négy ember!” Átadott a deszjatniknak” (legkisebb vezető a bányában). Megkaptuk a beosztásunkat. A szomszédom, a csongori bácsi fejtette a szenet, én pedig a csillénél kaptam beosztást. A bácsi nem bírta hanyatt fekve a szenet fejteni, mert a fekete szénréteg mélyen be volt ágyazva a föld gyomrába. Pár nap múlva kifulladt. Este holtfáradtan beérve egy kis répaleves és grecska volt a vacsoránk. A szomszédom rosszul lett, oldalt feküdve lehelte ki a lelkét. Lezártam a szemeit, felkötöttem az állát zsebkendővel. Másnap reggel a többi halottal együtt kulcsba rakták, mint az ölfát. Két fogoly kisszekéren kivitte a temetőnek nevezett bokros erdőbe. Jeltelen gödörbe (sírokba) bedobálták őket. Imát mondtam felettük. Fülemben zengtek a szavai: „Ha meghalok, családomnak vidd el a gyászhírt, ne várjanak többé. A szénbánya területén fejeztem be életem.” Kívánságát teljesítettem, miután szabadultam.
A következő nap engem jelöltek ki helyette szenet fejteni. Ezt a munkát én se bírtam sokáig. A deszjatnik többször megfenyegetett, néha még ököllel is segített szenet fejteni. Mivel én se bírtam ezt a nehéz munkát, kértem a láger főorvosát, hogy könnyebb munkára írjon ki. Így a csillénél levő munkát kaptam. Ez se volt valami könnyű, ketten toltuk a megrakott csillét, verejtékezett a homlokunk, derekunkba roppant, éjszaka sajgott minden végtagom. Reggel fáradtan indultunk ismét a bányába, könny szökött szemünkbe. Ki tudja, feljövünk-e? Néha voltak bányabeomlások, -szerencsétlenségek.
Az ötös csillét toltuk egy salánki fiúval, a hatos következett utánunk, de ők már nem érkeztek eltolni. A csille nehezebb volt. Négyen tolták. A szénréteg leomlott, mind a négyen meghaltak, sőt még azok is, akik a váltásra vártak. Mikor jelentettük a bányavezetőnek, gúnyosan jegyezte meg: „Nyicsevo! (Semmi az egész!) Nem számít, kétszáz magyarral kevesebb van. Davaj tovább dolgozni, a hullákat pedig eltakarítani! Teljesíteni a plánt, mert este nem kaptok vacsorát!”
Gyengének éreztem magam, elájultam, mikor a szénréteg alul nyolc fiatalember holttestét emelték ki. Kivittük az üres csilléhez, betettük és a lift felvitte. El is kellett temetni. Késő este vittük ki őket a temetőbe. Mindig imát mondtam és elénekeltük a „Nincs már szívem félelmére” kezdetű református éneket. Holt fáradtan hazatérve, farkas étvággyal fogyasztottuk el a vacsorát. A 21 deka fekete kenyeret eltettük másnap reggelre. Magunkkal vittük a bányába, hogy éhségünket csillapítsuk.
Közben változott a helyzetem. A vizes bányából átmentem egy szárazabb bányába. Itt a munka egy kicsit könnyebb volt, üres csilléket toltam a kifejtett szénhez. Ezen a helyen német ajkú édesanyák leányaikkal együtt dolgoztak. Sőt volt, hogy az egész család. Igaz, nekik már beosztásuk volt. Ezek kárpátaljaiak voltak. A németeket és a svábokat mindig nehezebb munkára osztották be. Még a nőket is, nem nézve arra, hogy gyengébb fizikumúak, mint az ukrán vagy az orosz nők. A bányában dolgozó oroszok mindig mondogatták: „Vot nási vragi, no mi jich pobedili!”(Ezek a mi ellenségeink, de mi legyőztük őket!) A németek mondták: „A győzelem örömére nekünk kell szenvedni, dolgozni, elpusztulni, itt, a bányában. Holott mi hibásak nem voltunk. Mi nem voltunk Hitler katonái!”
Én se voltam semmilyen katona, mégis itt kell tölteni ifjúságomat, a legnagyobb veszélynek kitéve…
(Folytatjuk)
Lejegyezte:
Bagu Balázs, Bátyú
Forrás: Kárpátinfo hetilap
