Kultúra | 2022. 02. 15. – 16:45 |
Végső Miklós és Hortobágyi Gyöngyvér emlékezik a Magyar Állami Népi Együttesben töltött időre. Fotó: Magyar Állami Népi Együttes

Hirdetés

Végső Miklós címzetes docens a Magyar Állami Népi Együttes négy korszakában, Hortobágyi Gyöngyvér főiskolai tanár pedig a Timár Sándor-időszakban volt az Együttes tagja. A Magyar Táncművészeti Egyetem pedagógusaként mindketten oktató munkájukban hasznosítják az akkor szerzett tapasztalatot és tudást.

(V.M.) „A négy korszakot nem lehet önmagában jellemezni, hiszen tapasztalatait minden nemzedék stafétabotként adta át a következő generációnak.

Talán a Rábai-korszak után, a hetvenes évek közepén, egy hosszabb, bizonytalan ’függőhídon’ kellett továbbmenni. Az Együttes alapító Rábai Miklós halála után egy évvel – miután befejeztem tanulmányaimat az Állami Balett Intézet néptánc tagozatában, – kerültem a társulatba. Várakozó hangulat uralkodott, mivel mindenkit elbizonytalanított Rábai halála, s egy pangási időszaknak lehettünk tanúi és résztvevői. Létai Dezsőt nevezték ki művészeti vezetőnek, aki becsülettel ellátta feladatát. A régi műsorok voltak repertoáron, s csupán két új műsorra emlékszem vissza, átütő sikert egyik sem aratott. Ezt a fiatalok is érezték, s mi frissen – Timár Sándor tanítványaként – bekerülve az Együttesbe, a társulaton belül alapítottunk egy ’Párhuzam’ nevű csapatot, s az autentikus táncokból állítottunk össze műsort, emellett tanítani is jártunk. A kezdeményezők Zsuráfszky Zoltán, s Farkas Zoltán voltak, s a közös munka a korábban tanultak felelevenítésére szolgált. Létai egyébként ’külön útjainkat’ pozitívan fogadta.” 

(H.Gy.) „A művészeti vezető tisztában volt azzal, hogy a fiatalok vitalitása az egekbe tör, de ő más iskolán szocializálódott, vezetőként nem tudott velük mit kezdeni. Nem merte még meglépni, hogy önálló műsort adjon nekik, s a saját tempójukban folytathassák a Balett Intézetben megszokott intenzív munkát. Ez az anomália mind a mai napig megvan, hiszen a Néptánc Tanszéken öt éven keresztül a fiatalok kemény fizikai munkának vannak kitéve, s mikor bekerülnek egy együttesbe, ott nem biztos, hogy folytatódik a megszokott terhelés. Visszatérve Létaira, talán egy kicsit félt is a vállára nehezedő feladattól: Rábai öröksége nyomaszthatta. Pedig nem volt tehetségtelen koreográfus, például amikor felújították korábbi munkáját, a Magyar századokat, annak a fiatalok körében is átütő ereje volt.”

(V.M.) „Térjünk át a Timár-korszakra! Nagyon örültünk Mesti kinevezésének, hogy visszaterelődhetünk abba a mederbe, ahonnan elindultunk. Talán számunkra meg is késett érkezése.

Az első évben igazán szárnyaltunk mindenféle szempontból, Zsuráfszky Zoltánt ’Zsurát’ nevezték ki a tánckar vezetőjének, s Farkas Zoltánt ’Batyut’ pedig asszisztensének. Egy év után érkezett az Együttesbe tanárunk felesége, Timár Böske, s ekkor valami ’filmszakadásnak’ lehettünk szemlélői. Ennek következtében két évre rá Zsura és Batyu is megvált az Együttestől. Döntésükben közrejátszott, hogy radikálisabb változást akartak, az ő elképzelésükbe nem illett be a cigányzenekaros-énekkaros modell, az autentikus forma elsődlegességét hangsúlyozták. Ugyan ez később megvalósult, de akkor még Mesti keze is meg volt kötve, a párt, a tagok kapcsolatrendszere mind óvatosságra intették. Akkoriban én is váltottam, s 1984-ben az akkor alakult Kodály Kamara Táncegyütteshez, Zsuráékhoz szerződtem. ’Visszavárunk’ – búcsúztak Mestiék tőlem, s mikor három évre rá visszakéredzkedtem, ha nem is ’vártak’, de visszavettek.” 

(H.Gy.) „Nekem annyival volt könnyebb, mivel 1979-ben kerültem az Együttesbe, csak két évet kellett várni Mesti érkezésére. Ebben a két esztendőben egy hosszabb dél-amerikai turnéra indult az Együttes, amin sajnos egy bokasérülés miatt nem vehettem részt. A másik évben a Rábai-repertoárban és a már említett Magyar századokban vettem részt, s az iskolához képest a repertoár az újdonság erejével hatott. Az iskolában szerzett tapasztalat után, 18-19 évesen kicsit kényszeredetten éltem meg azokat a műsorokat, pedig mai fejjel végiggondolva rendkívül hasznos volt ez a színpadi szereplés. Valóban, a produkciók inkább a színpadi előadásra, mint az autentikus táncra fókuszáltak, így a művészet iránti alázatot erősen gyakorolnunk kellett a tánckar egysége miatt is. Mestivel az Intézetből ismertük egymást, s érkezését valóban nagy várakozás övezte. Az iskolában megszokott metódust – mi szerint a néptáncokat anyanyelvi szinten megismerjük és tudjunk improvizálni – az Együttesben is alkalmazta. Ennek nyomán, akik nála tanultak, azok helyzeti előnyt élveztek a ’régi gárdával’ szemben; megfordult a helyzet, a korábban említett alázatot nekik kellett mutatniuk. Tánckaron belüli ellentétekre nem emlékszem,

hiszen mindenki segítette a másikat: aki ott maradt, az jól tudta az okát. A külföldi turnék is erősítették az összetartást.

A Timár-éra mintegy másfél évtizedet ölelt fel, Mesti módszere szerint a színpadon mutatta be a táncait. Koreografálásának fókuszában az autentikus táncok hiteles színpadra állítása volt, vagy egy adott szituációba helyezte (például népszokások) az alkotást. Térben gondolkozott, ami elkápráztatta a közönséget, és a táncosok virtuóz előadását is kidomborította.

Néhány alkalommal Mesti – mint a Tánckaláka című műsornál – támogatta a fiatalok szárnybontogatását, máskor vegyes érzelmekkel fogadta e próbálkozásokat. Nem beszélhetünk igazi féltékenységről, de az ősi konfliktus is megjelenhetett nála tudat alatt, mikor a tanítvány utoléri, ne adj’ Isten túlszárnyalja mesterét.” Konklúzió: minden művészeti korszak idővel elfárad, s ez egy természetes folyamat.

(V.M.) „Az újabb váltásba a fenntartók is beleszóltak. Az 1994-es amerikai turné előtt már nyílt titok volt Mesti távozása, de az Együttesből többen szóltak az érdekében, s az impresszárió is őt támogatta és így még maradhatott. Ezt követően Sebő Ferencet nevezték ki az Együttes élére, de ez a döntés sem látszott végleges megoldásnak. Ekkor vendégrendezőkkel-koreográfusokkal dolgoztunk, mi az Együttesben ezúttal is az egységes koncepciót hiányoltuk, s a már ismert pangást ismét átéltük. Ez az időszak Mihályi Gábor kinevezésével zárult.”

(H.Gy.-V.M.) „Egy gazdag élettapasztalat birtokában oszthatjuk meg tudásunkat tanítványainkkal. Életpályánkon a pozitív emlékek dominálnak, de kötelességünk felhívni tanítványaink figyelmét a negatív hatásokra is. A hallgatók leginkább az autentikus táncok iránt érdeklődnek, hiszen a néptánc tagozat ars poeticája is a hagyományos táncot tartja számon forrásként. Ha valaki ismeri ezt a nyelvet, akkor mindent meg tud csinálni. Ez az alap olyan, mint a beszéd mindenki számára. Ha valaki, elsajátítja a beszédkultúrát, az írásban, s az irodalomban is kamatoztathatja tudását. Ezen a biztos alapon professzionális táncosokat nevelünk, emellett tanítványainkat természetesen más impressziók is érik: tanulnak balettet, a modern táncok a testtudatukat erősítik. Minden együttest megpróbálunk kiszolgálni. Ezek szerint – figyelve a hivatásos együttesek repertoárját és igényeit – a tananyag folyamatosan változik.

Rendszeresen konzultálunk e társulatok vezetőivel, s harmadik-negyedik osztálytól meghívjuk a vizsgákra is őket.

A legfontosabb, amit át tudunk tanítványainknak adni – amiben mi is nevelkedtünk, amit a Magyar Állami Népi Együttesnél megtanultunk – az élet és tánc iránti alázat. Aki ezt megérti és vallja, az válhat csak hiteles művésszé.” 

Magyar Állami Népi Együttes

Hirdetés


Ha tetszett önnek a cikk, akkor kattintson az alábbi gombokra!

Kövessen minket a Facebook, az Instagram, a Telegram és a Google News oldalainkon.