Bemutatjuk Harapkó Mariannát, a Szent Anna Karitász igazgatóját - „Azt érzem, segítenem kell!”

Kárpátalján soha nem volt könnyű boldogulni, azonban az elmúlt évek gazdasági válsága, a Covid-járvány, most meg a háború – igencsak kemény kihívások elé állították az itt élőket. Sajnos egyre több a rászoruló család, egyedül élő idős ember, akiket nem hagyhatunk sorsukra, hisz felebaráti szeretettel tartozunk irántuk.

Ezt a nemes feladatot vállalta magára a beregszászi Szent Anna Karitász is, amelynek tagjai ingyen konyhával, közösségi élettel próbálják jobbítani a segítségre szorulók helyzetét. Ma Harapkó Marianna vezetővel beszélgettünk a karitász munkájáról, a megváltozott helyzetekről.

– Elsőként ismerjük meg a sokoldalú hölgyet.

– Tiszaújlakon születtem, ott is végeztem a középiskolai tanulmányaimat. Érettségi után felvételiztem az Ungvári Állami Egyetem közgazdaság szakára. Nagyon szerettem Ungvárt, a várost, a légkört, azonban negyedikes koromban férjhez mentem, és a férjemmel úgy döntöttünk, hogy szülőfalunkban telepedünk le. A diplomám megszerzését követően elsőként egy biztosító társaságnál helyezkedtem el. Közben várandós lettem, megszületett első gyermekünk, Bence, majd Dóra lányunk. Amikor ők már óvodások lettek, ismét munkába álltam, a Nagyszőlősi Járási Nyugdíjalapnál helyezkedtem el. Ott dolgoztam tizenhat éven át – nem volt egyszerű munka, azt el kell mondanom, idegfeszítő és fárasztó volt. Igencsak kimerült voltam már, amikor megtudtam, hogy a harmadik gyermekünkkel is várandós vagyok – nagyon örültem, egy isteni ajándéknak tartottam. Milán születését követően egy rövid ideig visszamentem a nyugdíjalaphoz, de éreztem, hogy nem az az én utam, így felmondtam. Majd találkoztam egy felhívással, hogy a Rákóczi Főiskolán idegenvezetői tanfolyam indul. Jelentkeztem, sikeresen meg is szereztem a képesítésem, de miután belevágtam élesben is a csoportok kalauzolásába, rá kellett jönnöm, hogy az sem az, amivel foglalkozni szeretnék.

– Ekkor került a Szent Anna Karitász élére.

– A Beregszászi Római Katolikus Egyházhoz kerültem programszervezőnek, majd jelentkeztem a karitász vezetői posztjára, amelynek betöltésére Molnár János atya is biztatott. Kezdetben nem tudtam, hogy pontosan mit jelent ez a munka, de lelkesen vágtam bele. Ez 2020 elején volt, amikor a pandémia miatt szinte minden bezárt – egy elég nehéz helyzetben vettem át a karitász vezetését, de úgy érzem, sikerült megfelelnem az eddig felmerülő kihívásoknak.

– Mi tartozik a tevékenységi körükhoz?

– Egyik fő feladatunk az ingyen konyha működtetése. Heti három alkalommal biztosítunk meleg ebédet ötven fő részére Beregszászban, illetve a környező falvakban élő rászorulóknak. Ezenkívül különböző egészségügyi programjaink vannak – a hozzánk forduló betegeknek különböző pályázatok benyújtásával anyagi támogatást tudunk nyújtani, emellett vércukorszint mérést, vérnyomásmérést, a vér oxigén szintjének mérését tudjuk vállalni. Valamint gyógyszer-, élelmiszer- és rezsitámogatásban tudunk segíteni. Ezeken kívül új programokat is bevezettünk. Mivel szenvedélyem a kézműveskedés, eldöntöttük az önkénteseinkkel, hogy heti három alkalommal összegyűlünk és levestésztát készítünk, mézeskalácsot sütünk, gyertyákat öntünk, majd ezeket az esperesi kerület búcsúin értékesítjük, a befolyt összegből pedig a rászoruló gyermekek étkeztetését támogatjuk.

– Most a belső menekülteknek is igyekeznek segíteni.

– Jelenleg egy olyan helyzet áll elő, amelyre senki nem számított. A háború következményeként rengeteg család szakadt szét. Vannak, akik külföldre menekültek, vannak, akik Kárpátalján találtak szállást. Alapítványunk a római katolikus egyházzal együttműködve a Pásztor Ferenc Házban biztosít menedéket az ide érkezőknek – ötven fő számára van férőhelyünk, akik folyamatosan váltják egymást, egyesek tovább utaznak, míg mások reményvesztve érkeznek meg hozzánk. Számukra is biztosítunk meleg ételt, emellett ruházatot, használati eszközöket, a pici babáknak bölcsőket tudtunk adni. El kell mondanom, hogy a helyi színházba is érkeztek a kijevi színházból színészek, akiknek matracokat adtunk. Másnap a színészek felajánlották nekünk segítségüket, így kiterjesztettük a kézműves programunkat, és ma már pelmenyit készítünk az ideérkező színészekkel, emellett egy meseelőadást is eljátszottak a tiszakeresztúri árvaházban elszállásolt menekült gyermekeknek, ezzel is feledtetve velük a jelenlegi helyzetet. Mindenki úgy segít, ahogy tud.

– Többször említette, hogy fontos az ön számára a kézművesség, amelyet ma is aktívan gyakorol...

– Már gyermekkorom óta szenvedélyem a szabás, varrás. Emlékszem, sokszor babaruhákat varrogattam, egy alkalommal ajándékba varrógépet is kértem. Felnőve, többször készítettem saját magam részére ruhát, amelyet egyedivé varázsoltam. Emellett a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületének elnökségi tagjaként kézműves szakkört indítottam a gyermekek részére. Ez egy más jellegű feladat, hisz a kicsikhez sok türelem és szeretet kell, de nagyon élvezem ezt a tevékenységet is. Az elmúlt négy év alatt készítettünk már fotózónát, március 15-ére kokárdát, farsangra meg különböző álarcokat, cilindereket. Emellett volt, hogy édesanyák hetén az anyukákkal poncsót varrtunk. Mindig próbálok valami érdekeset kitalálni, ami megmozgatja a fantáziánkat. Nagyon szeretem ezt a munkát, hogy a szülők és a gyermekek együtt tudnak alkotni, így ez egy szuper családi időtöltés is.

– Mit jelent önnek a munkája?

– Nagyon szeretem a munkám, úgy érzem, megtaláltam azt az utat, amelyen járnom kell. Be kell vallanom, a háború kitörésekor én is külföldre utaztam, majd azt éreztem, hogy haza kell jönnöm, és segítenem kell. Úgy éreztem, Isten vezérelt utamon, hisz a magyarországi szervezetek közreműködésével humanitárius szállítmányt is tudtam hozni. Ez egy nagy dolog volt, mert testközelből tapasztalom, hogy nagy szükség van a segítségre. Reménykedünk abban, hogy mihamarabb véget ér a háború.

– Úgy legyen!

Kurmay Anita