Előző cikkünkben már eljutottunk addig, hogy a növénytermesztésben az öntözés célja az ideális talajnedvesség biztosítása. Tisztáztuk, hogy öntözés szükségességét a talaj nedvessége határozza meg, és annak mérésére van egy jól bevált műszerünk, a markunk. A zöldségfélék többsége számára az a talajnedvesség számít optimálisnak, amelynél a markunkban összeszorított föld összeáll, egyben marad, a markunk nedves lesz tőle, viszont nem képlékeny, azaz nem préselődik ki az ujjaink között. Ennek az ideális talajnedvességi állapotnak a fenntartására különböző öntözési stratégiákat dolgoztak ki a szakemberek, amely magában foglalja a öntözési vízadagokat (azaz mennyi vizet juttatunk ki egységnyi területre, valamint, hogy milyen gyakran kell ezt megtennünk. Azonban az ördög a részletekben lakozik, sokszor csak apróságokon múlik, hogy az öntözési stratégiánk sikeres volt-e, vagy sem. Ilyen kérdés az öntözési adagok meghatározása.

A levegő korlátoz!

Az öntözési vízadagok kiszámításakor elvileg abból kellene kiindulni, hogy a növényeink számára talajnedvesség milyen határok között számít optimálisnak, valamint, hogy e két szélső érték közötti különbséget milyen mennyiségű víz kijuttatásával tudjuk pótolni. Ennek meghatározása elég bonyolult feladat lenne, hisz a talajban a víz különböző kötöttségi formában van jelen, valamint különböző szívóerő szükséges azok felvételéhez. Legkönnyebben felvehető a rögök közötti nagy pórusokban megtartott víz, valamint a rögök felszínén enyhén kötött vízréteg. Az apró kapillárisokban, valamint a rögök belsejében mélyen felszívódott víztartalékok már nehezebben felvehetők a növények számára, mivel ezek felszívásához a növények gyökereinek nagy szívóhatást kell kifejteniük. A gyökerek szívóhatása korlátozott, ezért az ilyen víztartalékok felhasználásakor már a növények kissé lankadnak, nincs meg bennük a megszokott turgor-nyomás. A talajban lévő víztartalékok harmadik fajtája a növények számára már szinte felvehetetlen, olyan erősen kötődnek a talajt alkotó anyagokhoz.

Mivel ezeknek a víztartalékoknak az aránya igen erősen függ a talaj típusától, a talaj szerkezetétől stb., ezért túl bonyolult lenne ezek alapján meghatározni az alkalmanként kijuttatandó vízmennyiség mértékét. E helyett a gyakorlatban megkerülték a kérdést, s azt kezdték el vizsgálni, hogy a növények öntözésekor mennyi levegőt kell feltétlenül hagynunk a gyökérzónában gyökerek megfelelő működéséhez. Érdekes módon ez minden talajtípusra azonos érték, az optimális 25 %-os szinthez képest +/– 2,5 %. Tehát az egyszeri öntözési vízadag annyi lehet, amennyi a gyökérzóna levegővel töltött pórusainak részarányát (25 % +2,5 % =) 27,5 %-ról (25 %–2,5 % =) 22,5 %-ra csökkenti, tehát a teljes gyökérzóna térfogatának mintegy 5 %-a.

Mennyi az annyi?

Mennyi is ez például az uborka esetében? Az uborka gyökérzónájának csepegtető csöves öntözés esetén egy viszonylag keskeny, 25 cm széles 15 cm mély sáv, ami folyóméterenként 40 liternek felel meg. Ideális talajszerkezet és pontos időzítés esetén elvileg 40 liter x 5 % = 2 liter vizet adhatnánk folyóméterként egy-egy öntözéskor. Figyelembe véve, hogy a talajszerkezet a legtöbbször nem nevezhető ideálisnak, valamint, hogy az öntözéssel nem szokás megvárni az utolsó pillanatot, a gyakorlatban a fenti öntözési dózis 1,0-1,5 liter folyóméterenként, ami kb. 0,3-0,4 liter/tőnek felel meg.

Természetesen ez az érték csak a talajos termesztésre vonatkozik, egysoros csepegtetőcsöves öntözésnél. Amennyiben két csepegtető csövet használunk a növények két oldalán, az aktív gyökérzónát, ha nem is duplájára, de kb. másfélszeresére növeljük, ezzel együtt a kijuttatható vízadag is 1,5-2 liter/folyóméterre változik. Slangos öntözésnél, amit egyre ritkábban használunk, még nagyobb gyökérzónát, ezzel együtt még nagyobb kijuttatható vízadagot kapunk. Slangos öntözés esetén ez az érték elérheti a 3-4 liter/folyóméter vízmennyiséget, ami sok esetben az uborka teljes napi vízigényét fedezi! Tehát slangos öntözésnél elegendő volt naponta egyszer, esetleg kétszer öntözni az uborkát, míg csepegtetőcsöves öntözés esetén naponta akár 4-5 alkalommal is be kell indítani az öntözést.

A paradicsom esetében a kijuttatható vízadagok jóval nagyobbak is lehetnek, ugyanis a paradicsom gyökerei jóval mélyebben hálózzák be a talajt. Dupla gyökérzóna térfogat pedig dupla öntözési vízadagokat jelent. Tehát megfelelő talajszerkezet és gyökérzet esetén a paradicsom öntözési vízadagja mintegy duplája az uborkáénak. Ez azt jelenti, hogy a két növény hasonló napi vízfelhasználása ellenére a paradicsomot jóval ritkábban elegendő öntözni, mint az uborkát, de jóval nagyobb vízadagokkal. Tovább növeli a különbséget a két növény öntözése között az is, hogy a paradicsom gyökérzete igen jól tudja hasznosítani a második csoportba tartozó, erősebben kötött vizet is. Ezen kívül, a mélyebb rétegekbe lehatolt gyökerekhez már folyamatosan feljuthat a kapillárisokon keresztül a talaj mélyebb rétegeiből is a talajvíz, ami néha már teljesen felborítja az egész öntözési-tápoldatozási stratégiánkat.

Az uborka esetében viszont törekedni kell arra, hogy a víz mozgása a talajban folyamatoson lefelé irányuló legyen. Ugyanis az uborka gyökérzete igen sóérzékeny, s a kapillárisokon keresztül felfelé mozgó talajvíz felhozhatja a talaj felső termőrétegébe, azaz az uborka gyökérzónájába a számára mérgező sókat az altalajból.

S ha már tudjuk, hogy mekkora vízadagokkal kell öntöznünk, már csak azt kellene tisztázni, hogy naponta hányszor, és mikor tegyük. De ezzel már a következő cikkünkben fogunk foglalkozni.

Gál István,
Pro Agricultura Carpatika Alapítvány